[Zenét indítani, aztán lehet olvasni. Talán az a címe, hogy 'Steril szív', talán, műhelymunka]

Minden steril volt, minden.

Először egy steril szobába küldték. Még az ablakokat is csak bukóra lehetett nyitni, az ember még öngyilkos se tud lenni nyugodtan, de idegesen sem. Bár ember nyugodtan nem lesz öngyilkos vagy mégis?!? A szomszédban gyermekhang ordított először halkan, aztán egyre hangosabban, mígnem elfogyott a levegője, aztán újra kezdte. Adtak valami régi vágású, csíkos pizsamaféleséget, meg bőr alá valami injekciót. Kiszáradt a szája azonnal. Fehér volt a fal, a két ágyon az ágyneműhuzat, a mellékhelyiségben a csempe, csak a lelke nem, de hát az embernek a lelke, gondolta, nem lehet tiszta, egyiknek se tiszta a lelke. Senkinek se.

 Várt.

 Idegesítette a csend, a nyugalom, a tiszta fehérség. Elkezdett vetkőzni, először a pólóját vetette le, szépen összehajtogatta, mint általában soha, aztán a cipő, egymás mellé párhuzamosan az egyik ágy alá, aztán a nadrág, élére hajtva, rá a pólóra. Viszolyogva nyúlt a szemmel láthatóan frissen mosott, tiszta pizsamaféleséghez. Ezt most fel kell húznia, gondolta. De minek?!? Még nyugodtan visszahúzhatná a ruháját és csendben távozhatna, erre gondolt, mikor a steril, kékkel harántcsíkolt pizsama felsőt tartotta maga előtt és hosszan nézte. Aztán magára öltötte. Kirázta a hideg, de úgy cselekedett, mint egy rendes, egészséges gondolkodással, kiegyensúlyozott értékrenddel és élettel rendelkező ember. Aztán magára öltötte a nadrágot is. Vajon korábban belevizelhetett bárki ebbe a pizsamába, ha steril, ha nem, vajon valaki halt meg ebben a pizsamában, műtét közben vagy műtét után. Lefeküdt az ágyra. 

Várt. 

Odaballagott az ablakhoz, de hiába látta be a kórház viszonylag nagy területét, mégis bezárva érezte magát, sőt valakinek vagy valakiknek a szorgalmas leskelődését érezte a hátán, konkrétan érezte, hogy megfigyelik. Visszaült az ágyra. Félt hozzáérni bármihez és a titokzatos csend nagyon idegesítette. A cipőjét kezdte el rugdosni, hogy megtörje ezt a csendet. Mi fog történni? El lehet rontani egy rutinműtétet? Ott ült egy ismeretlen múlttal rendelkező pizsamában, egy ismeretlen kórteremben. Nem érezte magát biztonságban és a saját teste is valami ismeretlen zárka volt számára. Bement a fehér csempékkel határolt mellékhelyiségbe, hogy majd vizel egyet, nehogy műtét közben érje az inger. A pizsama slicce rojtos volt, vajon kik és hogyan, elborzadt még a gondolattól is, de a szükség már nagyobb volt annál, mintsem, hogy a visszatartás kellemetlen, de mégis sok év alatt kialakított ügyes taktikáját válassza. Kezébe fogta és ügyelt, hogy ne nagyon érjen a pizsamához. A saját nemi szerve is ismeretlenül hatott. A vizelés igen szakaszosan, természetellenesen, de megtörtént. Szemei ide-oda tekintgettek, zavarában mégis annak az elképzelt harmadik szemnek próbált megfelelni. Nincs zavarban, készen áll a műtétre, kiegyensúlyozott, erős férfi. Lehúzta a wc-t, majd a mosdó felé fordult, akkurátusan megnyitotta a csapot, benedvesítette kezét. Észrevette a pár hónapja eltűnni nem akaró égésnyomot a csuklóján, stigmája, körmének hossza, bőrének mély szőrtüszői, mind-mind saját kálváriájának metafizikai jelei, hitegette magát és most a stáció a műtét elé állította. Lassan feltekintett és a tükörben meglátta önönmagát, az arcot, amit viselt, állát, szőrzetét, szemeit, orrát. Ki van jelölve az utam, gondolta. Elzárta a csapot, megtörölte a kezét és hosszasan nézett farkasszemet saját magával. Egyszer magabiztos tekintetet, majd elbizonytalanodó szempárokat látott viszont, de úgy hagyta ott a tükröt, hogy egy pillanatra sem nevette ki magát, komolyan hitt a tükör és saját maga igazában. Kilépett a mellékhelyiségből és visszaült az ágyra. 

Várt.

 És mi van, ha megfigyelik, igazából semmi rosszat nem tett, kisebb erkölcsi hibái voltak, vannak, de kinek nincsenek, nyugtatta magát, ezek miatt senki nem vonhatja kérdőre. Habár mégis. Vannak emberek, akik mégis, de egy harmadik szem nem vonhatja kérdőre, de ha kérdőre is vonja, ő majd ellenáll. Van, akinek elszámolással tartozik, de az nem egy feljebb való valaki, az nem egy istennek nevezett akárki vagy egy mindent látó nagy testvér. Aztán egyszer csak kopogtatnak. Most mondja azt, hogy tessék, hogy igen, hogy szabad? Nem mondja, ez nem az ő szobája, semmi köze itt semmihez, nem mond semmit, az jön be, aki akar. Valami leírhatatlant, elképzelhetetlent érzett, mikor aztán újra kopogtak, most már hármat, érezte a múló időt két kopogás között, nullákat látott, a semmi próbálta megértetni magát ott a fejében, a tikk-takk, a másodpercmutató fáradhatatlan léte, a soha meg nem állás. ’Szabad.’ 

Először egy fehér lepellel leborított kerekeken guruló ágyat látott megjelenni az ajtóban, aztán egy körszakállas, fülbevalós, morcona, fehér ruhás ápolót. ’Mehetünk?’ Csak nézett hol a férfire, hol az ágyra, nyelt egyet és azzal a lendülettel vissza is tódult a légcsövéből egy rekeszizom rándulásnyi levegő enyhe lilahagyma ízzel. ’Mehetünk.’ De nem mozdult. Állt pár pillanat erejéig, majd egyet előre lépett, de ekkor minden olyan közel került hozzá, hogy földbegyökerezett a lába. ’Feküdjön föl!’  Feküdjek fel az ágyra?, kérdezte magától, fel és tologassanak, ezért a rutinműtétért, mire készülnek, biztosan összekeverték a papírokat, biztosan az a beteg, akit előtte műtöttek, az késett és azt hiszik ő az. Vajon mondja azt, hogy neki nem mandula műtéte lesz vagy gégemetszése, hogy neki csak egy igen kényes, már sok éves atheroma-tól kell megválnia? Ráült az ágyra. ’Feküdjön fel!’ ’Muszáj? Én át is sétálok…’ ’Feküdjön csak fel…’ Felfeküdt. A férfi betakarta és már tolták is, először egy folyosón végig, s ahogy a plafont látta futni s tűnni el egy örökkévalóságban meg a férfi orrcimpáinak szimmetriáját, eszébe ötlött, hogy még sosem műtötték, még sosem ért hozzá orvosi szike, még sosem világított a szemébe több wattos műtéti lámpa és mindez most meg fog vele történni egy mirigy miatt, ami eltömődött, de csak termelte a váladékát. Közben azt képzelte, milyen jól hatna most filmszalagon mindez, egy laza ritmusú blues szám szólna, gitárjátékkal fűszerezve, enyhén csúszkálnának a hangok a laza ritmusra vagy Bartók szólna, valami vonósnégyes. Gombnyomásra nyitódtak az ajtók, majd csukódtak, mígnem egy világos folyosóra értek, ahol a férfi megállt a tolható ággyal és a beteggel, majd egymaga távozott. Sok ideig nem történt semmi. Mutató és hüvelykujja közé fogta atheroma-ját , szorongatta, nyomogatta, amit már körülbelül tíz éve birtokolt. Tisztán emlékezett a gimnáziumi matematika órákra, ahol már a több ismeretlenes egyenlet megoldása közben, dilemmák, hosszú gondolkodások közepette szorította fülcimpájában meglevő  egy-két centiméteres faggyúmirigyét. Maholnap már nem lesz ez. Minden elmúlik, öregszünk már mindhiába, gaudeamus igitur, felnevetett. Felült az ágyon, nem látott sehol senkit. 

Eltelt vagy négy-öt perc, mikor megjelent egy nővér, majd egy hasonló ágyon toltak ki egy az altatásból éppen kievickélő tizenhat-tizennyolc éves forma lányt. Csukott szemmel nyögött, ordított, véres nyál folyt a szája szélén. Rögtön tovább is tolták és az új betegnek készítették elő a terepet. ’Jobb fülcimpában nyugalmi állapotban lévő, körülbelül egy-másfél centiméteres atheroma.’ Már a műtéti fények vakították a szemet, egy pillanat alatt minden elzöldült, csak a jobb fül kandikálhatott ki a fénybe. ’Ez most fájni fog…!’ És már érkezett a lidocain injekció a jobb fül mögé, pillanatok alatt lezsibbadt a szúrás környéke, minden zsibbadtan, kábítva működött. A hámréteg nem érezte a tapintást se, csak a fül hallott mindent tökéletesen. Hallotta a három kis metszést, a metszésnek a kis sistergő hangját, ahogy az orvosi szike metszi a finom bőrt és már meg is lett csonkítva a test. Tokostul elvált örökre a gazdatesttől az a faggyúmirigy, ami hol kellemetlen éjszakákat okozott, hol kellemes dilemmákhoz társult, mint valami kedves kis harmónia. Már hallani lehetett, ahogy a cérna bújik a bőrön át egyszer, kétszer, majd harmadszor. ’Készen vagyunk.’ Kitolták a műtőből, ahol már várt egy idős bácsi, ugyanolyan kékkel harántcsíkolt pizsamaféleségben.

 Aztán már tolták is át folyosókon, liften keresztül vissza a steril szobába, ahol aztán ismét egyedül állt, ismét ugyanazzal az érzéssel a lelkébe, mintha mi sem történt volna. Pedig valami meghalt. Kegyetlen és hitetlen hely a kórház. Átöltözött, mintha az esti szennyesét hajítaná le, levedlette a pizsamát, felöltötte utcai ruháját és a fájós fogú Bruckner Szigfridre gondolt, a gyerekkorára, meg a még meg nem született gyerekeire.