Elképesztő nagy dolog előtt áll úgy a Haza is, mint ahogy én is. Ez a kettő ritka dologként párosul. Nem beszélve arról, hogy igenis hiszek a babonákban, meg Istenben. Jó párszor kérdőre is vontam. Istent, mert a babonákat nem lehet. Például mikor Atlantában megverték a lány kéziseket, meg mikor oly sokszor a labdarúgók elfogytak az utolsó tíz percre. A jugók ellen nem vontam kérdőre, tudtam, hogy jó így. Holnap jön az első sorsdöntő válogatott labdarúgó mérkőzés és ebben érek össze a Hazával. Életem első válogatott meccse lesz ez, ott a stadionban, ahol történik mindez, ráadásul a Puskás Stadionban[becenevén Népstadion]. A hangulat biztosan leírhatatlan lesz, a szép emlékeket pedig pár nap múlva szívesen mesélném. És Istent is kérem, hogy segítsen, mint ahogy Lázár Ervin gyermeke is ezt teszi, és hát mindannyian Lázár Ervin gyerekei vagyunk....

Lázár Ervin: Foci

Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.

- Apu, Isten szokott focizni?

Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetembõl megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját… Na, ebbõl elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betûk, a téren vagyok… Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, "fölvállazza" a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdamûvész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.

- Na, vegyétek el - az arcán játékra kész mosoly.

A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyû cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lõ, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. "Mi volt rajta olyan furcsa?" - kérdezi az egyik fiú. "Nem láttad, fénylett az arca!" …Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és… Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentõl a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük õgyeleg. Miért ne?

Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.

- Gondolkoztam a dolgon - mondom eltökélten -, Isten igenis szokott focizni.

Kivirul.

- Akkor meg lehet rá kérni?

- Mire?

- Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.

Aha, hát erre ment ki a játék.

- Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntõjébe mondja kérlelõen, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.

- Azt gondolom - ráncolja a homlokát -, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.

Nem rossz! Tessék elképzelni a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll… hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét… meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!

Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterrõl, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra gyõzünk.

- Mit gondolsz, beáll?

- Reménykedjünk - mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betûk helyett egyre csak azt a fénylõ alakot látom a pályán.

- Istenem - motyogom magamban -, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettõre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlõ-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.

Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam.

- Megígérte? - kérdezi.

- Meg - mondom elszorult torokkal.

Látod, Uram, most már nincs visszaút.

Egyébként a tippem egy szerény 1-0-ás hazai győzelem, mondjuk Torghelle a gólszerző, de ha a svédek gólt szereznek, akkor vagy 2-1-re nyerünk vagy 2-2 lesz. A forrás meg ehun: http://gimn-db.piar.hu/szulo_diak/foci.html