A történet a csodás 2000-ben kezdődik. Ott is ér véget. A kígyó a farkába harap, hisz nincs is történet, miért is lenne. iMádl Ferenc lesz a köztársaság elnöke, hazajön Toma András, először van Budapest Pride, elsüllyed a Kurszk, Hollandiában életbe lép a legális aktív eutanázia, de ez még Britney Spears, a Linkin Park és Nelly Furtado éve is, miközben olyan emberek hagynak el minket, mint Walter Matthau, Hundertwasser, no meg Petri Görgy. És én mit sem sejtve keltem a koleszban az AD Stúdió egyik számára, amitől a mai napig kiver a víz, illetve szimpla hányinger társul mellé...
Két gyönyörű félhang, kurvanyádadstudió, mindegy, erre tök sokat tusoltam.A következő történet szereplői részben kitalált alakok, részben a képzeletem szüleményei, részben pedig élnek, mind a mai napig.
Kedd reggel van és a kolirádió megkezdi zavargását már fél 7kor, Pólya István nevelőtanár is körbejárja a negyedik emeleti szobákat, kopog, benyit (bebassza az ajtót), kettőt előre lép, jobb kezén elhelyezkedő hüvelyk és mutató ujjait összeszorírva, olajozott csuklómozdulatokkal annyit mond: "Fiaim, ébesztő! Háomnegyed hét!" Aztán elmegy. Ezután következik a reggeli fürödhetnék a 90-es évek végi popzene krémjére, valamint a sok pénzért megcsinált magyar szerelmes gagyikra. (mint például a nagyfogú fiú és testvére, a csak kicsit szép lánnyal, mondd már a nevüket, na azok is ebben a kollégiumban ébredtek, erre a bácsira, Crystal, ez az ipszilonnal, mert az menő.) Egyszóval vigyáznom kell nekem is, mert bármikor összevizezhetem a kigombolt ingem, miközben elképesztő közhelyeket éneklek, muzikális képességek nélkül. De térjünk vissza Pólya István nevelőtanárra, akire méltán emlékezik vissza 2-3000 diák, akik megfordultak a Terney Béla Kollégiumban. Mert ő az az ember, aki senkinek nem lehet közömbös. Akkor gyűlöltem, de jobban, mint most mondjuk Vona 
Gábort. Szerette a történelmet, ezt tudom, és még talán korábban praktizált is, és egyszer mondtam neki, hogy én liberálkonzervatív vagyok, ő meg azt találta mondani, hogy 'te nem vagy nomális, fiaaaaam', mert olyan nincs. Megpróbáltam meggyőzni. Nem sikerült. Pedig hát. Aztán magyar is, mert nevét beírva a google-be, egy bizonyos 'magyarok oldalán' beszélget a jobbnyikokkal, meg aláírta, hogy június 4. nemzeti gyásznap legyen. Hát szóval van gond. Inkább a zakói. Utánozhatatlan lila és rikítózöld zakója volt. Szandi jellegű cipője, meg miegymás. Meg ott volt a nem tom hány centis műanyag fésű, amivel mindig fésülgette kicsi haját. Bejelöltem iwiwen, tegnap fenn volt és baszott visszajelölni, ezért megírom a szexuálos identitását is. Nyílvánvalóan szerette a gyerekeket, ezért is dolgozott egy középiskolás kollégiumban, ezért állt be 21.55-kor a fiú tusolóba, hogy figyelmeztessen minket, mindjárt 22.00 óra van, de valamiért ilyenkor nem tudott a szemünkbe nézni. Nagyon sok gyűlöletet kellett lenyelnie, de mindezeket meg is torolta. Valakit kirúgatott érettségi előtt két nappal. Mert ég a gyertya, ég. Az itt látható képen sajnos már nem hordja azokat a remek zakókat, ez a konszolidált szarbarna szín a kétezres éveket tükrözi már. Tehát akkor had összegezzem: AD Studio páratlan párosa, miközben egy aberrált nem bír a szemedbe nézni, sőt, mintha szája szegletéből cseregne-csorogna a nyál, te meg tusolsz. A gyűlölet módszertana, amit megtanultunk ettől az embertől. És a perverzitás. Kevés fehérvérsejtre kézimunkát ajánlott, estére magányos fiúknak kis palacsintázást. Ikonná vált, mondatai egy képletes aranyba foglalás után szájról-szájra terjednek. Szeretem Pólya Istvánt, heh!
Pólya Pista, rövid faszú Pólya,
Minek jársz te be a tusolóba,
Oda járnak fürödni a srácok,
Pólya Pista faszát veri rájok...
Ez a rigmus a Pollackosok oldaláról jött, így oldották meg, hogy tusolás közben ne merjen szólni, hogy öt perc múlva tíz. Ez már tiszteletlen, ugye. Tisztelet? Tizenöt-hat-hét és nyolcéveseknél. Gyűlölték. A Sipi felkente a falra egyszer a grabancánál fogva. Gyűlölt is. Ezért jó bikkos. Szóval, na, jó volt magam mögött hagyni őt és a kollégiumot.
Kinn már sertepertélt a sepregető kertész bácsi, Sanyi bá, akinek tekintete, mivolta, jelene és seprűje, valamint egyéb kertészeti szakszerszámai mindig is kivívták részemről a tiszteletet, meg a figyelmet. Meg-megállt elszívni egy cigarettát, mosolya is mintha fellelhető emlékeimben, alacsony teste, kockás ingei, kék munkásruhája, talicskája, gereblyéje, tarrbélai személyisége. Soha nem beszéltem vele, szerintem egy mondatot sem. Mégis van valami, amivel tartozok neki. Talán egy kézszorítás, talán egy közös cigizés a lehullott falevelek között.
És mivel bárki bármit mond, az egész burokban töltött négy év egy csoda volt, egy másik élet, mintha ringattak volna az idők végezetéig. És akkor már kell egy karbantartó. Az pedig nem más, mint "Piti János karbantartót várják a földszinten", az egyszerű emberek közül az, akinek a hozzáértése volt meg és a szerszámai. Mindenhez értett, ő a karbantartók karbantartója, mert ha karbantartó, akkor Piti János. Arca, mint nosztalgia hunyorog bele ebbe a búskomor novemberi napba. Ott él még ma is a kollégium oldalában családjával, és nézi, ahogy a kollégisták sose nőnek fel. Nézi, ahogy a tizenévesekből nem lesznek huszonévesek a szeme láttára. A padok mindig elrohadnak, az ajtók nyikorognak, a tusolók vízkőben fürdenek, de a kollégisták sosem múlnak el tizennyolcak.
Néhány napja forr bennem valami, valami érzés, amit ezek az emberek itt, hármán csak felerősítettek. Valaki azt mondta, hogy a változást nem lehet egyszerre csinálni. Hanem kis dolgoknak, részleteknek kell új irányt adni, hogy aztán egyre több ilyen kis dolog adjon egy radikálisabb irányt. Úgyhogy annyit tudok tenni, hogy "megadom magam egy személytelen felszólító módnak."
