Kedves kis senkiházi, te, aki ezt majd olvasod,

el se hiszed, mily nehéz innen. Konkrétan azért, mert tanulni kell, egyszer, nem süt a nap, kétszer, harmadjára meg az, hogy sose süt ide, de ha most kinézek eme gyönyörű és fehér tűzfalra és szemem legalább négy emeletnyire emelem, akkor láthatom reményem, mert ott tüzel a Nap és csak arra vár, hogy ebből én erőt merítve nézem, hogy lássam, majd érezzem, hogy érezzem, hogy meleg, hogy nem vagyunk egyedül, nosza, öleljetek meg...

Olvass verset, mert ez most fontos nekem, ezenkívül meg ennyi...

Székely Szabolcs: Napraforgó

Először az zavart, hogy itt nincs előszobánk.

Ki itt belép, belénk lép, ajtónk ha nyitja ránk.

Ki itt belép, az egyből szobakonyhánkba lép:

belátja kis lakásunk húsz négyzetméterét.

S aztán a fény hiánya. Mióta itt lakunk,

az utcafrontra nincsen kilátni ablakunk,

a tátitányi garzon belső udvarra lát,

átszűri félhomálya az egy plusz fél szobát.

De hogyha szép idő van, úgy fél három felé,

kiállhatunk a gangra, albérletünk elé,

és egy kávéra gyújtunk, és nézünk fölfelé,

mert tudjuk, épp ilyenkor, úgy fél három felé

a napfény tükröződik egy felsőbb ablakon,

s a fényben megfürödni ez éppen alkalom,

mert épp ránk tükröződik, ha félórára csak,

egy hosszú mandinerben míg lassan elhalad

útjának félköríve, csak félórát talán,

hogy így tükrözze hozzánk égboltos ablakán

leendő sok lakásunk, ahol még más lakik,

megannyi hollevésünk visszhangos házait,

hová a többi házból tovább és így tovább,

egy tükrözésbe mossa az ablakok sorát

hol nincs is tükrözés már, és nincsen trükközés,

csak fény van és hiánya, a túl sok túl kevés,

vakító félhomálya áttetsző foltjain,

garay utca ötven, gangos némafilm.