Nap, mint nap, tegnap is, ma is, holnap is.
Nem bírom sokáig, na, de nem azért jöttünk itt ma össze, hogy sajnáltassuk magamat. Csak hát közlekedni nehéz, ez már megtanultam, azt is megtanultam, mikor kopottabb középen s mikor a szélén a gumiabroncs, hogy ennek mi az oka, hogy ezt hogy kerüljük el, meg a gumiabroncsot helyesen mosni, na ezt is tudom már, a fékfogyadékról nem is beszélve, de a kereszteződések valamiért egy olyan prioritást élveznek a KRESZ-ben és az életünkben is, hogy az valami elképesztő. Nem beszélve, ha valami nagy vasjármű is közbe jön. Erről József Attila többet tudna mesélni, ha ismerte volna a KRESZ-t, de nem ismerte. Meg a híres költő és még híresebb rockzenész azt mondja a fentebb emlegetett problémáról, hogy
"A Keresztút
a hely ahol a szellemek
laknak
hogy belesuttogjanak
az utazók fülébe
és felhívják figyelmüket sorsukra"
De ez a rohadás keresztút, legyen az bármelyik, már sok embernek okozott komoly fejtörést. Általában az a megállapítás igaz, hogy bizony a keresztutaknál az ördögök lakoznak, s aki szerint ez így van, az bizony össze fog futni azokkal az ördögökkel.
Mint például Robert Johnson. Ő nem más, mint a mindenkori legnagyobb blues zenész, aki az igen rasszista USA méginkább rasszista déli részén látta meg a napvilágot, s kezdett el zenélni. A legenda szerint egy szerető férje mérgezte meg, de lehet, hogy szifilisz vitte el 28-30évesen. S miért volt korának legkirívóbb életű zenésze? Nem másért, mert eladta lelkét az Ördögnek a 61-es és a 49-es országút kereszteződésében.
Na, ennyi. Nagyon könnyű imádni ezt a sztorit, még ilyen semmitmondó párhuzammal is. Ha nem kortyol bele a szaharinos whiskey-be, akkor megpusztul pár év múlva egy rakás narkóval a szervezetében, de csinál még húsz számot, köbö. R'n'r sztárnak születni kell. Tessék nézni ki-mindenkit indított meg az öreg Robert papa sztorija meg a keresztút. Néha olyan jó lenne odaadni az Ördögnek az életünk, mert mit ér ez a rohadt napranap-hétrehét, máskor magasztaljuk az egyszerűségben rejlő csodát.
Fernando Pessoa
Keresztút
Elfelejtek minden téveteg órát...
Az ősz telepít bánatot a dombra,
Rőt-lilával a vízpartot bevonja...
Ostya az út, a döbbent lelkek ostyák...
Megtörtént ez a táj, sírjai ontják
Nimfák orgiáját... Arcod égboltja
Búza-arany, s árkád alatt susogva
A színeket húnyó kévék kioltják...
Klastrom mélyén foglyul esett a fény,
A húnyt extázis gyűlöli a vágyat,
Fedélzetről megcsodált szigetén
A napot fáradt, hűlt létemnek adja,
S a tarka ősz halottas vonulás csak,
Fülsértőn zenél zsibongó utamra...
Lackfi János fordítása
[és akkor még Kresz Gézáról egy szót sem szóltunk]
