Aranylott a repce, magasra nőtt a gólyahír a Bakonyban azon a tavasszal, mikor a távolba vágyás fojtogatta a magyar embert. K. Dezső a Bakonyalján sétált a homokbödögei határban, magát kicsit indiánnak képzelve s a puha, földes úton patanyomokat követett afféle szent meggyőződéssel, hogy óriási tehéncsordára lel. Unatkozott. Messze ábrándozott a magyar ugaron magát egy pusztai vadlóra képzelve, aki végzi a természet rá mérte törvényét. Egészséges, jó embernek hitte magát ott a lovon, egyenesnek, egyszerűnek. Közben az Öreg-Séd patakon keresztül lépve szentimentálisnak is érezte magát egy kicsit és beleesett a szokásos dilemmájába, hogy ő valójában milyen ember is,
A járt út egyenesen továbbvitte a lenti erdőbe , de a dilemmát okozó bal csapás üdeséget és szépséget kínált fenn a dombtetőn, ahonnan aztán a tehéncsorda holléte is jobban belátható. K. Dezső megállt és csípőre tette a kezét. Gyöngyöző homlokát megráncolta és kezdett kétségbe esni egy kicsit. Csak nézett hosszan, soká, aztán mágikusan kézenfekvő módon mosolyra gördült a szája. Vaste! – motyogta maga elé. Rájött, hogy ő indián, egy kicsit, épp annyira, amennyire egy alföldi magyar indián lehet. Négykézláb ereszkedett és kiszimatolta a bal oldali csapás melletti szándékot. A csorda biztos arra ment. Elindult balra, fel a dombra és pillanatok alatt az észak-dakotai fennsíkon érezte magát K. Dezső. Felért. Körbe nézett. Többször is, de a csorda sehol. Csalódottan indult el a másik irányba, egyetlen öröme az apró gyíkok voltak, akik menekültek talpa elöl. A szél zümmögése közti teret pedig egyszer csak betölti valami nem annyira természetes hang.
No, hát itt vannak, gondolja K. Dezső és elindul a hang felé. Közben kitalálja, hogy Gyula biztos a pulikutya vagy az egyik cowboy, indián, magyar paraszt vagy legyen az bármi is. K. Dezső megszaporázta lépteit, rohanva pitypangokat szakít le, sikerének örül, de már félúton gyanús kezd lenni a dolog. A fasoron túl a természetnek idegen kék és vörös színek kezdenek el egyre sűrűbben bolyongni. De mikor már a heves bazmegok, sporiakurvaanyádok is tisztán kihallhatók a bakonyi szélben, akkor már K. Dezső rég lemondott a tehéncsorda létéről. Mosolyra gördült a szája, ma már másodszor. De hisz itt focimeccs van. A futballpályát hátulról közelítette meg, át a töltésen, át az árkon, át a bokron. Épp az egyik szöglet zászló mellett sétált, miközben a kék csapat jobbszélsője gyönyörű labdát kapott a bal bekktől, röppályán szállt a labda, alá-alá kapott a bakonyi szél, de az alig tizennyolc éves, hidrogén szőke srác képtelen levenni a forintos labdát. K. Dezső orra előtt történt mindez, itt tart a magyar foci, ismét rádöbbent a kis magyar jelenre, majd kikerült egy fehér Wartburgot. Követi a labdát, kerüli a Wartburgot,
motyogja egy csíkos pólós, köpcös figura, K. Dezső majdnem nekimegy, sőt neki is megy. Mi ez itt, kérdi, erre óriási röhögés tör fel a kisebb társaságból. Göndör, alacsony, kissé groteszk figura csámcsogva mondja, hogy focimeccs, röhögés, aztán egy szotyit, majd egy egyeneset köp. A csíkos pólós kinyitja a Wartburg csomagtartóját, kivesz egy sört (Löwenbrau-t, három tálca sör van egyébként a csomagtartóban) K. Dezső kezébe nyomja. „ Bödöge – Nagytevel, rangadó, öcsi, ősszel Tevelen vesztettünk, úgyhogy nagy az, izé, a bizonyításvágy!” (Homokbödöge valóban veszített az őszi presztízs meccsen, egy szerencsétlen góllal, Galántai rossz kirugását követően sem Szabó I, sem fia, Szabó II nem tudott szerelni, s a teveli Safranek Lajos egy puritán bal belsővel rúgta meg a labdát, ami egy buckán megpattanva haladta át a bödögei alapvonalat. Azóta rejtély, hogy ha a buckán nem pattan meg, vajon gól lesz e?!? Mindenesetre Safranek Nagytevelen hős, Homokbödögén gyűlölt szerencsétlen.)
K. Dezső adott két százast és egy padra csücsült. Kissé idegennek érezte magát, csak a focipálya volt számára hazai. Mellette egy pár ült, akik megnyugvást jelentettek. Ők sem illettek a képbe, ahogy K. Dezső sem, valahogy a munkássapkában ülő fiú és a gyönyörű, fekete hajú lány is a korok közé született tiszta tekintet sarjai. Arrébb helyi fiatalok élvezték a közösségi élményt, a focit nem, pubertáltak, udvaroltak, a fene egye meg, gondolta K. Dezső. Köztük volt egy tejszőke tizenéves, akit kinézett magának ez a megtört senki. Végül is had legyen szerelmes, kilencven percig. A tejszőke tizenéves ahogy köpte a szotyit, na, attól kezdte szeretni a világot K. Dezső, finom, érintetlen ajkait ahogy karcolja a szotyihéj, ezt képzelte el K. Dezső, sőt néha-néha már szotyihéjnak hitte volna magát, ha nem lett volna ott az ifiből mára a nagycsapatba felhozott ifjú titán,
Mindent tudott a futballról ez a tizenhat éves forma, vézna, de kemény parasztgyerek. K. Dezső egyből kiszúrta, hogy csodacsatárral állunk szemben, a Lipták Gyulánál nem volt elveszett labda, minden labda után ment, s bár jó passzokat nem igen kapott, de csak-csak kiharcolta magának a helyzeteket. Amolyan spártai katona volt a bödögei tizenegyben. A fehér mészcsík elnyúlt K. Dezső előtt, mint a teveli hátvédsor, ha a Lipták Gyulánál volt a labda. Egyszerűen minden sikerült neki, tizenkilenc perc alatt érte el élete első mesterhármasát, K. Dezső szent meggyőződése pedig az lett, hogy ennél a Liptáknál nincsen jobb, pedig ő látta még a Törőt meg a Nyilat is focizni, meg a Benét, aztán a Détárit, a Kiprichet, mindenkit, de ezt a Lipták Gyulát nem tudta hova rakni. A falubeliek is csodálkoztak, mindenki isteni csodáról beszélt, tizenhárom-nullára nyertek végül a bödögeiek, történelmi győzelem, a Lipták tizenegyet lőtt, a vállukon vitték, a lányok sikítoztak, a meccset követően meg legalább fél évig kiröhögték az összes tevelit.
szomorúan maradt a pálya szélén . Ő mégse bödögei, illetve annyira bödögei, mint amennyire nagyteveli. De aztán megmakacsolta önmagát. Mégiscsak bödögeinek érezte magát és nagytevelinek, bakonybélinek, ugodinak, szabadkainak, pestinek, indiánnak, magyarnak, Lipták Gyulának. K. Dezső Lipták Gyulának képzelte magát. Az üres pályán futkározott, lemozogta a legszebb gólokat, örült. K. Dezső azóta emlegeti, leginkább magányos órákban, hogy a Lipták Gyula…
Azon a hétvégén mindenki a Lipták Gyula akart lenni.*
